„Egyenlőség, szabadság, testvériség!”

Azért kezdődik ez az előadás a 12 pont szabadkőműves eredetű, záró felkiáltásával, mert a fel­adat to­vábbra is előttünk áll. A magyar nemzet 1848-as legfőbb követelése, a törvény előtti egyen­lőség még mindig nem telje­sül.

Az előadás első része belföldi egyenlőtlenségeket tesz szóvá, az úgynevezett „elitek” előjogait bí­rálva. A második rész az Európai Unió hatalmának igazságosabb elosztását, a közösség demokra­tizálását sürgeti.

Nemzeti belpolitika

Példákon mutatjuk be a máig élő feudalizmust: a törvény előtti egyenlőség elvének megsértését. A magyarok – kivétel nélkül minden magyar – között tökéletes jogegyenlőségnek kell lennie. „Haza csak ott van, hol jog is van”, mondta Petőfi.

Példákon mutatjuk be a hazaárulást. Nehéz ajkunkra vennünk a szót, amelyet a rendszerváltás idején ijesztő szitokszóból nevetségessé tettek – pedig a hazaárulás éppenséggel nem volt fehér hol­ló ebben az országban, amelyet előbb a náci Németország tartott megszállva, azután két emberöltőn át a Szovjetunió. A megszállás olyan hosszú volt, hogy az elzüllő társadalom szemé­ben végül már bocsánatos bűnnek számított, amikor valaki együtt­működött a megszállókkal. Ami­kor egy kamasz­gyerek a Kommunista Ifjúsági Szövetség tagja lett, akkor gyakran már szülei példáj­át követte. Nem gondolt rá, hogy tagságával Sztálin hullahegyeiért, 1956 eltiprásáért, az Afganiszt­ánban bevetett lángoló benzinkocsonyáért vállal erkölcsi felelősséget, de valami ellent­mondásos ér­zés azért elfog­hatta. A nevetségessé tett szót mi nem könnyelműen, nem felelőtlenül, hanem ere­deti, szigorú értelm­ében használjuk. A hazaáruláshoz úgy kell a ma­gyar független­ség ellen cselekednünk, hogy egyúttal jól azonosítható külső hatalomnak, a magyar füg­getlenséget támadó, idegen or­szágnak – és egyben a saját érvényesülésünknek – érdekében jár­junk el.

*

A nemzet nem azonos a köztársasággal. Köztársaságunk tagjai azok, akik adójukkal fenntartják a magyar államot. Ebbe a közösségbe gyerekek, öregek és szegények is beletartoznak, akik története­sen éppen nem fizetnek jövedelemadót, de külföldi magyarok csak akkor, ha adójukat ide irányít­ják.

A nemzet nem politikai közösség. Akkor nem férnének bele az emigránsok, sőt a halottak sem.

Nem a vereckei származás közössége. Nem férne bele Radnóti.

Nem nyelvszövetség. Nem férne bele Liszt.

A nemzet közös hagyomány. Történetek, amelyek errefelé megestek. Közös emlékek, szomorú­ság, remény. A nemzet bennünk van, a fejünkben és a szívünkben. Csak tudás, érzelem és akarat. Csak mű­veltség.

A nemzetet sérelem érte. Hataloméhes hazaárulók előbb a náci III. Birodalom, azután a Szovjet­unió kegyeit keresték. Külhatalmak óhaját követve faji, majd osztályalapú megkülönböztető törvé­nyekkel sújtották honfitársaikat. Ők küldték a halálba a doni hadsereget, a deportáltakat, a GuLag és 1957–’58 magyarjait. A hazaárulókat, a megszállókkal együttműködőket, a nyilas parlamenti képvi­selő Hóman Bálintot, a Nagy Imre-per előkészítésében részt vevő Nyers Rezsőt mi, magyarok nem tisztelhetjük. Hőseink között tartjuk számon viszont Ságvári Endrét és Maléter Pált, akik fegyverrel szálltak szembe a nemzeti függetlenséget fenyegető külhatalommal és itteni bérenceivel.

Miért szeretik a kormányok a hazaárulókat? Mert a csúszás-mászás, a hajbókolás nem robban.

Egy érdemes művész az országot megszállva tartó, az ’56-os forradalmat eltipró Szovjetunió tiszteletére 1985. április 4-én zenés látványosságot rendezett a Hősök terén. Idén a mű átdolgozott változatát mutatja be, ezúttal az 1956-os forradalom hőseinek szentelve, akik fegyvert fogtak a szovjet meg­szállók ellen.

Egy olimpikon a megszállás idején a sporthivatal elnökhelyettese volt. Hivatala szovjet óhajra meg­fosztotta a magyar élsportolókat attól, hogy részt vehessenek a Los Angeles-i olimpián. Hihe­tetlen, de való: ez az ember később a mi köztársaságunkban is kaphatott magas állami megbízatást.

Egy pesti templom előterében szobrot állítottak Horthynak, pedig őt részleges fele­lősség terheli azért, hogy csendőrei kényre-kegyre átadtak a náciknak 435 ezer magyart. Égbekiáltó – de se gyüle­kezete, se egyháza, se laikus magyarok nem kergették el a „lelkészt”. Elöljárói ma is tisz­telik egy­kor besúgóként is szolgált, hajdani püspökeiket. Nácik szövet­ségese, szovjetek kiszolgáló­ja – nekik mindkettő megfelel.

Sőt, mostanában megint származási szelektálók járnak köztünk. Még mindig túl sokan élünk ma­gyarok a Kárpát-medencében? A magyarországi és észak-erdélyi deportálások, a malenkij robot, a kitelepítések – nem volt elég? „Ne bántsd a magyart”, kiáltotta Zrínyi.

*

Összeférhetetlen a független magyar nemzet méltóságával, hogy köztársaságunk alaptörvénye a bűnüldözésről szóló rendel­kezésében még mindig a Szovjetunió 1936-ban, Sztálin elnökletével ki­dolgozott alkotmányát köve­ti. Sztálin nem akarta, hogy világos legyen, ténylegesen ki a felelős azért, ami a bűnüldözésben fo­lyik. Az ügyészséget a szovjet alkotmány ezért függetlennek nyilvání­totta. Rákosi 1949-es alkotmá­nya ugyanezt tette – a mi 2011-es alaptörvényünk pedig Rákosiét pla­gizálja.

Javasoljuk, hogy az Alaptörvény ezen a döntő ponton többé ne másolja Sztálin és Rákosi alkot­mányát. Állíttassék helyre az 1949 előtti állapot. Az államügyészség újra az igazságügyi miniszter felügyelete alá helyeztessék. Engedjük el a Szovjetunió porladó kezét.

A köztársaság polgárai többé ne azon töprengjenek, hogy miért mutatkozik gyengeelmé­jűnek az ügyészség, miért nem bűnösöket, hanem ártatlanokat gyanúsít meg, befolyásos gyanúsítot­takat pe­dig miért harmatgyenge vádirattal állít bíróság elé. Tökéletesen világos lesz, hogy ki tehet az ügyészség tehetetlenségéről: a mindenkori miniszterelnök és az ő igazságügy-minisztere. Ha az ügyészség rosszul dolgozik, a szavazók a kormány parlamenti többségét zavarják el a következő vá­lasztáson.

Fel kell szólítanunk a nemzeti érzelmű, szovjetellenes ügyészeket, hogy máris készüljenek az Alaptör­vény megváltozására. Tartsák nyitva a szemüket. Ne hagyják nyomtalanul megsemmisíteni a politi­kai élet szereplői és az ügyészség közötti kapcsolatok bizonyítékait. Az 1949-ben megszün­tetett, de a 2018-ban remélhetőleg újra felálló államügyészség bizonyára érdeklődni fog ezek iránt.

A legtöbb szabad ország igazságügyében elég egyetlenegy, tökéletesen független szereplő: a bí­ró. Neki azonban nincs nyomozati jogköre.

Az államügyészség ne éles szablya legyen a köztársaság kezében, hanem, ahogy másutt: a párt­független igazság felderítésének eszköze. Működtetésébe nálunk se szólhasson bele senki, eredmé­nyességéért viszont a kormány vállaljon felelősséget, tegye érte kockára politikai sorsát. Az állam­ügyészség visszaszerzése után véghez le­hetne vinni a rend­szerváltást. Antall József vonako­dott a gyökeres átalakításoktól. „Tetszettek volna forradalmat csi­nálni”, mondta. Arról csakugyan lekéstünk – de még tetszhetik nekünk, ha nem for­radalmat, hát az ellenkezőjét csinálni. Jogállamot.

*

Összeférhetetlen a nemzeti méltósággal, hogy az egykor a szovjet vezetés érdekében eljáró, a magyar függet­lenség ügyét üldöző itteni titkosszolgálatok besúgóit, tisztjeit, kémeit és kémelhárítóit törvény védi a nyil­vánosságtól. Üzelmeiket nem tanulmányozhatja szabadon történész, újságíró, magánem­ber.

Névsorukat az állam ne tegye közzé, hiszen az adatokban lehetnek hiányok, hamisítások, sőt be­toldások is, de a levéltárat az államnak kell, mégpedig haladéktalanul, a teljes nyilvánosság, a ma­gán- és intézményi kutatás számára megnyitnia. Bűnpártolás lakat alatt tartani olyan levéltárat, amelyben hivatalból üldözendő bűncselekmények bizonyítékai vannak. A tartótisztek és a besúgók a korabeli törvények sze­rint is bűnt követtek el, amikor itthon és külföldön olyanok után nyomoz­tak, akik nem voltak bűncselekmények gyanúsítottjai. Tevékenységükkel még emberiesség elleni bűnben – az egész tár­sadalom megfélem­lítésen alapuló elnyomásának bűnében – is elmarasztalha­tók lennének, mert az ilyen bűnök a ma hatályos jog szerint nem évülnek el. A régi bűnök mai társa­dalmi ve­szélyessége ma már bizo­nyára jelentéktelen, így a bűnüldözésnek talán nem is kellene fel­lépnie ellenük. Annál nyugtalanítóbb kér­dés viszont, hogy az 1990 és 2016 között fo­lyamatosan megvalósított bűn­pártolásnak vajon mik le­hettek az indítékai. Az új államügyészségnek azonosíta­nia kell az elkö­vetőket, akik az el­évületlen és feltáratlan bűncselek­mények bizo­nyítékait őrző levél­tárat el­zárták és befolyásukkal visszaélve még ma is elzárják a kutatás és a nyomozó ha­tóság elől.

Közzé kell tenni azok névsorát, akik a szov­jetek megszállta ország titkosszolgála­taiban kezd­ték pályafutásukat, majd a mi köztársaságunk ha­sonló munkakörben alkalmazta őket. A vezetőket, akik felvették őket, kérdőre kell vonni amiatt, hogy a magyar függetlenségi törekvések ellen dol­gozó, külföldi érdekeket kiszolgáló, tehát nem pusztán megbízhatatlan, hanem kifejezetten veszé­lyes sze­mélyekre államtitkokat bíztak.

A minisz­terelnök megmagyarázhatatlan módon lebecsüli a biztonsági szempontokat. Az egyik belügyi államtitkárt például gép­kocsivezetőként sem lett volna szabad alkalmazni, mert nem képzel­hető el olyan legeny­hébb biztonsági átvilá­gítás, amelyen ő átmehetett volna. A mai időkben nem fe­ledkezhetünk meg arról sem, hogy a megszállás alatt az itteni titkosszolgálatok támogatták a terro­rizmust. (Két robbantás között Carlos Magyarországon pihente ki fáradalmait.) A szolgálatokat az új parlamentnek át kell világí­tania, esetleg gyökeresen újjá kell szerveznie. Az ezzel járó bizton­sági kockázatról azok te­hetnek, akik a feladatot 1990 óta halogatják.

A szövetséges országokban tevékenykedő, magyar állampolgárságú, de valójában magyarelle­nes, korábban lényegében szovjet kémekként működő személyek kilétét az illető országok közvéle­ménye előtt tapintatlanul fel kell fedni. Más a helyzet azokkal a trianoni határokon túl élő kisebbsé­gi magyarokkal, akik hír­szerzőkként a megszállt anyaország alkalmazásában álltak. Néme­lyiküknek elfogadható oka lehetett arra, hogy még a Szov­jetunióban is jobban megbízzon, mint a saját orszá­gában.

*

Nemzeti sérelem minden korrupció.

A kormány úgy képzeli, hogy leutánozhatja a Kádár-rendszer végnapjait. 1988-tól az állami vál­lalatokat széthordták a párttitkárok és igazgatók, és kialakult egy „baloldali” tőkésréteg. Most a kor­mány állítólag „jobboldali” magánvagyonokat próbál alapítani az állami földbirtokok és egyéb va­gyontárgyak részrehajló magánosításával, irányított közbeszerzési eljárásokkal. Ám köztársasá­gunkban már van jog, nem úgy, mint az egykori népköztársaságban. Törvénykönyvünk szerint jog­talanság nem teremt jogala­pot.

Bírálóinak a kormány gyakran azt feleli, hogy a szocialisták is loptak. Elfelejtik, hogy a bűnis­métlés nem enyhítő, hanem súlyosbító körülmény.

Semmi kivetnivaló nincs abban, hogy állami földeket a semleges árverési forma igénybevételé­vel adnak el kisbirtokosoknak, sem abban, hogy az eladások olyan nagybir­tokokat is érinte­nek, ame­lyeket korábbi kormányok kedvezményezettjei már kibéreltek. Az viszont elfogadhatatlan len­ne, ha új kormánykedvencek lépnének a régiek helyébe, trükközéssel, összebeszéléssel, részre­hajló árver­eztetéssel hozva létre új nagybirtokokat. Korrupcióval tulajdonjogot szerezni nem le­het.

Bizonyos-e, hogy a kegyenceknek koncot juttató, manipulált ár­veréseknek vagy közbeszer­zési tárgyalásoknak nem maradt tanújuk? Nem lappanganak-e tárgyi bi­zonyítékok, amelyek rögvest elő­kerülnek, mihelyt olyan nyomozó hatóság lát munkához, amely nem a bűnpártolásban, hanem a bűn­üldözésben érdekelt?

Az igazságszolgáltatás sztálini ki­siklatásának következtében a hatalmi hely­zetben elkövetett bűn­cselekmények kockázat­mentessé váltak. Emiatt uralkodott el egész Magyaror­szágon a félelem lég­köre. Pedig nem nekünk van félni­valónk. Mi lesz, ha a sztálintalanított ál­lamügyészség tisztességes­en összeállított vádirata nyomán a függet­len magyar bíró­ság mellékbüntetésként vagyonelkobz­ásra ítéli a kormány – és az előző kormányok – kedvenceit? Vár­megyényi uradal­mak el­vesztését azért már meg lehet érezni.

*

A szovjet tolvajtársadalom legnyomasztóbb hagyatéka a Rákosi-korszakban kialakult, jatt-alapú egészségügy, amely orvosnak és betegnek egyaránt elfogadhatatlan.

A jatt nem hálapénz, mert ezt a pénzt nem hálából, hanem félelemből adják. Az Orvosi Kamara felveti, hogy „utólag” talán szabad lenne elfogadni. Pedig az orvostudomány hosszú története során még sohasem sikerült megfigyelni „utólag”-ot: végleges gyógyulást, örök egészséget.

Bírálói a jattot megvesztegetésnek nevezik. Talán az, amikor egy csípőprotézis-műtét előre hoza­talát akarja elérni a beteg. De gyermekgyógyászaton, onkológián, komoly ügyekben nem megvesz­tegetés ez, hanem zsarolás.

Az új parlament egy percig sem tűrheti el a jattot. Fel kell emelni a betegekkel közvetlenül fog­lalkozó közalkalmazottak fizetését, mondjuk, mint Franciaországban, a normális közalkalmazotti bértábla kétszeresére, hogy az orvosegyetemi professzor pontosan kétszer annyit rakjon zsebre, mint közgazdász-professzor kollégája.

Az intézkedéshez pénzre lesz szükség. Ezért valóban általánossá kell tenni az elvben már most is mindenkire kötelező társadalombiztosítást, a felelős öngondosko­dás rendszerét, amelyben az egész­ségesek is befi­zetik saját majdani gyógykezelésük várható költ­ségeit. Az állam ne támogassa tovább a járu­lékkal való ügyeskedést, a közteherviselés alól való kibújást. Embervoltunkból következik, hogy azt sem szabad ellátatlanul hagyni, aki felnőtt létére nem fi­zet járulékot – ez azonban ne a tár­sadalombiztosítást terhelje, hanem az állami költségvetést. Az állam segítségére siethetnek egyházi és egyéb jóté­konysági szervezetek. Az ilyen betegek ellátása rászo­rultsági alapon, méltányosságból történjék.

De addig is, amíg az intézkedés költségvetési tervezése fo­lyik, haladéktalanul le kell váltani min­den jatt-elfogadó orvosi vezetőt a világhírű klinikaigazgatótól az osz­tályvezetőig. Olyanokkal kell helyettesíteni őket, akik ünnepélyesen kinyilvánítják, hogy a be­tegektől vagy hoz­zátartozóiktól sem pénzt, sem értékes ajándékot elfogadni semmilyen körülmények kö­zött nem hajlandók. Rendelke­zésre állnak ilyen or­vosok. Huszonévesek, mint azok, akik évek óta mene­külnek innét. Az átmeneti időben, a jattrend­szer kivezetéséig igazgassák ők a kórházakat, rendelőintézetek­et, osztályokat. Amíg az egészség­ügyben az új jogi és gazdasági környezet kialakítása folyik, ad­dig ne más, hanem ők, az új vezetők legyenek a kormány tárgyalópartnerei.

*

Félelem pusztít az iskolában. Ha nem félnének, akkor a történelem- és magyartanár szinte örülne a kényelmes egyen-tankönyvnek, és kéjjel leplezné le nemcsak a szaksajtóban, hanem tanítvá­nyai előtt, órán is a tankönyv-szerző felkészületlenségét, esetleg politikai csúszás-mászását. Ha nem fél­nének, akkor erkölcstan-órán a tanár így beszélne: „Arra nevelünk az iskolában, fiam, hogy ne olyan légy, mint a KLIK-alapító közoktatási államtitkár. Ő a megszállás alatt kivételes gyorsaság­gal, már egyetemistaként tagja lett a világforradalmi pártnak, így friss tanári oklevelével pályafutá­sát mindjárt a helytar­tók minisztériumában kezdte. Most vallá­sát közszemlére tevő kirakat-katoli­kus. A te vallásodat, a te poli­tikai meggyőződésedet ne a min­denkori hatalmasoknak való gyors és simulékony megfelelés vágya, ne a legszemérmetlenebb ha­szonlesés irányítsa.”

A félelem az iskolában arra való, hogy az alattvalói észjárású, megalkuvó tanár tanítvá­nyában se alakít­son ki bátor kezdeményezőkészséget. Kimutatásokkal és jelentésekkel egzecíroztatj­ák a taná­ri kart, hogy a tanár szabadidejében önmenedzseljen, ne pedig művelődjék.

A központosítás mégsem helytelen. Csak éppen félelemkeltés és pártko­misszárok nélkül kellett volna végrehajtani, úgy, hogy a tanári önállóságot a központosítás ne csökkentse, hanem növelje. Igenis ellenőrizni kell a tankönyvek minőségét és pártpolitika-men­tességét, kell szakfelügyelet, és főleg: az államnak kell kineveznie az iskolaigazgatót, nem az ön­kormányzatnak. Az állam az élet­rajz alapján nevez ki, nem a helyi többségi, olykor ci­gányellenes lakosság esetleges elkülönítő igé­nyei alapján. Azt a nagy, nemzeti feladatot, hogy a ci­gányság kö­vetkező nemzedékét minőségi isko­lázás révén kell megmenteni az elnyomorodástól, csak köz­ponti vezérléssel lehet végrehajtani; lé­nyegében úgy, ahogy az 1960-as években az Egye­sült Álla­mokban szövetségi törvénnyel vezették be a bőrszín-független iskolákat, szembeszállva egyes la­kossági csoportok olykor fegyveres ellenál­lásával.

*

A társadalmi elit elitjét, az ország szellemi kiválóságait a szovjet mintára 1949-ben átszerve­zett Magyar Tudományos Akadémia (MTA) irányítja. A Szovjetunióban, sőt olykor már a cárizmusban is el akarták kerülni, hogy a tudósok károsan befolyásolják az ifjú­ságot, ezért az egyetemekről az Akadémia intézeteibe helyez­ték át a kutatások javát. Nálunk is ez történt. A cár is, a Szovjetunió is eltűnt, de az MTA in­tézeteiben még most sem lehet doktori fokozatot szerezni.

Az intézethálózatot az MTA vezetői irányítják, akik úgy kezelnek közpénzt, hogy nem viselnek sem politikai, sem jogi felelősséget túlköltéseikért. Az MTA tagjai kimagasló életjáradékot kapnak, melynek ös­szege hozzáadódik a pro­fesszori fizetéshez vagy nyugdíjhoz. A taggá válásnak nincse­nek követel­ményei, szemben a tagjelöltté („az MTA dok­torává”) válás szigorú előírásaival. Ehhez a címhez is tartozik némi életjáradék, de csak akkor, ha a védés egy bizonyos, véletlenszerű időpont előtt történt. Közpénzt ilyen igazságtalanul juttatni feudális kegyosztás.

Az MTA maradjon köztiszteletben álló egyesület, háborítatlan tag­felvételi eljárással, de köz­pénzt felelősség nélkül senki ne osztogasson. Pénzért és befolyásért egyik tudós se keresse a többi tudós kegyeit, mert ez árt a folyamodó eredetiségének, a bírálhatatlanná váló pénzosztó pedig tudo­mányában meggyengül, és csak hatalmában talál kárpótlást. A társadalom valószínűleg elfo­gadja, hogy a kiválóságok magas fizetést, majd nyugdíj-kiegészítést kapjanak – de javadalma­zásuk csak szabályozott módon történhet.

A rektori és dékáni pótlékokat meg kell szüntetni; ezek a tisztségek, mint régen, újra évenkénti rotációval vándoroljanak a professzorok között, amíg mindenki sorra nem kerül. A lényeges dönté­seket oktatói gyűléseken kell meghozni. A kisebb egyetemi egységekben is gyors rotáció kell a tu­dományidegen hatalmi központok kialakulásának megelőzésére. Az egyetemi másod-, harmad és ne­gyedállásokkal kapcsolatos minden szemérmes korlátozást meg kell szüntetni, de szem előtt kell tartani, hogy a közalkalmazotti munkaidő felosztása nem növeli meg annak mennyiségét, így az érte járó munkabért sem.

A szovjet rendszertől való örvendetes eltávolodást jelzi, hogy az országgyűlés létrehozta a nyu­gati típusú Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatalt. Ott a tudományfinanszírozási dön­téseket im­már felelős állami hivatalnokok hozzák, a tudósok csak szak­véleményeket adnak.

Visszatérés a felelősség ködbe burkolásán alapuló nemzetietlen (szovjet) rendszerhez a Magyar Művészeti Aka­démia (MMA), amely az 1949-es MTA-mintát veszi át. (Nem csoda, hiszen elnöke a megszállás alatt vezető tisztségeket viselt.) Az MMA, akár az MTA, felelősség nélkül osztogat köz­pénzt. Az adóból származó összegek felhasználásáról az adófizetők megbízottai, a megválasztott képviselők nem vonhatják kérdőre az MMA tisztviselőit, őket nem válthatják le. Az MMA-nak jut­tatott állami ingatlanokat és egyéb vagyontárgyakat kártalanítás nélkül vissza kell venni; az MMA is tiszteletre méltó egyesületként folytassa tevékenységét, közpénzekhez pedig többé ne nyúljon.

A társadalom valószínűleg elfogadja, hogy a művészeti élet kiválóságai javadalmazást, majd nyugdíj-kiegészí­tést kapjanak, ám a közpénz elosztásának felelősségét, mint a Kossuth-díj esetében, az állam viselje.

*

Léteznek különleges történettudományi műhelyek, amelyeket politikai erők hoztak létre. A Poli­tikatörténeti Intézet az egykori Párttörténeti Intézet jogutódja, a nemrég alapított Veritas Intézet ku­tatóiból pedig nem hiányzik a megértés a Horthy-korszak intézkedései iránt. Miért épp ezeket a ha­gyományokat ajánlják figyelmünkbe a politikusok? Miért Horthy és Kádár közül kell választanunk ahelyett, hogy megvetően elutasítanók mindkettőt, mint a magyar nemzet hűtlen fiait?

Kádár szovjet tankokkal érkezett, és hosszú uralma alatt sohasem vitte többre a helytartóságnál. Horthy a trianoni békét ránk kényszerítő antant támogatásával jutott hatalomra, pályája végén pe­dig aláírásával és hivatalban maradásával jóváhagyta az ország német megszállását és a magyar lakoss­ág több mint 3%-ának meggyilkolását. Mindkettejük eszmetársai között voltak olyanok, akik, bár politikájuk kifogásolható volt, arra képtelenek lettek volna, hogy, miként ők, szemérmetlenül szem­beforduljanak nemzetükkel. Nagy Imre igaz bolsevik volt, Teleki Pál igaz antiszemita, de egyikük sem volt képes támogatását adni Magyarország eltiprásához. Inkább a halált választották. A Hor­thy–Kádár-hagyomány közös lényege, hogy honfitársainkat juttassuk külföldi támadóink kezé­re. A negyedszázada független Magyarország ifjúsága aligha tud mit kezdeni ezzel az örökséggel.

Budapest arculatának alakításakor szem előtt kell tartani, hogy Magyarország híveinek szemében a Horthy- vagy Kádár-kultusz egyaránt és ugyanabból az okból elfogadhatatlan.

Áldozataiknak emléket kell állítani. Nem akárhol, hanem a Szabadság-téren, szemben a hősi em­lékművel, amely azoknak a szovjet parancsnokoknak a neveit őrzi, akik Magyarországon adták éle­tüket a német megszállók ellen vívott harcban. A tér túloldalán, a Horthyt szerecsenmosdató szo­borcsoport helyén állítsák fel a Függetlenségi obeliszket. Az emlékmű azoké legyen, akiket a német és szovjet megszállás következtében megfosztottak szeretteiktől, életüktől, szabadságuktól, tulajdo­nuktól, végül pedig méltóságuktól, büszke erkölcsüktől, nemzeti öntudatuktól.

A Vár feldúlásának azonnal véget kell vetni. A palotát ne alakítsák vissza olyanná, amilyen Hor­thy idejében volt. Az alaptalanul királyinak nevezett épületnek mindmáig ő volt az egyetlen lakója, így a helyreállítás a kormányzó személyének állítana emléket. Azt is rebesgetik, hogy, ha majd a je­lenlegi miniszterelnök már államfő lesz, ő fog beköltözni a kormányzói lakhelyre. Ébernek kell len­nünk, mert ez az elgondolás összeegyeztethetetlen az Alaptörvénnyel, amely a köztársasági elnök­nek tény­leges hatalmat alig ad. A palota korábbi ura tekintélyelvű rend­szerben kormányzott.

Örökségvédelmi szempontból is elfogadhatatlan lenne a költözés. A szóban forgó épület nyugati szárnyát az Országos Széchényi Könyvtár foglalja el, amely a tervek szerint ott is marad. Mivel Magyarországon gyakoriak a rendszer­váltások, a Könyvtár nyilvánvalóan nem osztozhat az állam­elnökkel közös épületen. A könyveknek túl kell élniük az embereket.

Nemzeti külpolitika

Milyen nemzeti politikát kövessünk békében?

Az 1970-es években a Szovjetunió és gyarmatai gazdasági válságba kerültek. A szabad országok kölcsönök nyújtásával, afféle békés egymás mellett élési adóval, óvatosan segítették elő, hogy a szovjet rendszer hosszú haldoklással, ne pedig háborúval pusztuljon el. Új köztársaságunk 1990 ta­vaszán az államcsőd kapujában találta magát. Már nem tudta megadni a népköztársaság adósságait, nem tudta fizetni kamatterheit. Tanácsadója államcsődöt javasolt a miniszterelnöknek, hogy így el­érje a szovjet korszak adósságainak kényszerű elengedését. A miniszterelnöknek azonban nem tet­szett forra­dalmat csinálni, hanem inkább a német kancellárra hallgatott, aki gyorsan összeszedte a szükséges, hatal­mas hitelt. A köztársaság így jogutódként magára vállalta, és kifizette a népköztár­saság adóssá­gát, viszont az akkor megszerzett hitelt – mindig megújuló államadóssá­gunkat – azóta is magunk előtt görgetjük. Az 1997–2001-es időszakban majdnem sikerült úgyszólván kinövekedni adósságunkat, de a folyamat politikai okokból megbukott. A kamatterhek – adók formájában – túl­munkára kényszerítik a lakosságot, és ront­ják a vál­lalatok versenyképességét. 1990-ben még rop­pant valószínűtlennek tűnt, hogy Kelet-Kö­zép-Európa vi­dékiesebb területei megközelítsék, netán meghaladják Magyarország gazdasági telje­sítményét. Ha nem tudjuk megmagyarázni EU-testvére­inknek, hogy segítsenek rajtunk a szovjet eredetű ál­lamadósság át­vállalásával, lakosságunk kizsige­relése, vállalataink lemaradása a következő évtize­dekben is folyta­tódni fog.

Uniónk felmérhetetlen költséggel próbálja kimenteni Görögországot abból az államadósságból, amelybe megválasztott vezetői taszították. Mi, magyarok nem választottuk meg, nekünk a megszál­lók a nyakunkra ültették azokat, akik miatt kilátástalan a jövőnk. Ezt az érvet meg kell, hogy értsék Uniónkban, ha lesz, aki előterjeszti. Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.

*

A békevágyónak gondolnia kell a háborúra is.

Reméljük, hogy sohasem kerül rá sor – de akkor a világtörténelemben az Európai Unió lesz az első olyan nagy politikai egység, amely háború nélkül jött létre. Uniónk közvetlen környezeté­ben jelenleg két veszélyforrást tartanak számon: Oroszországot és a harcos iszlámot.

A szabadság és jólét hívei az 1980-as években a Szovjetuniót tekintették fő ellenfelüknek, az isz­lám harcosokban pedig szövetségeseket láttak, és támogatták őket. A Szovjetunió felbomlásával és a harcos iszlám megerősödésével azonban ez az irányvonal bizonyára elavul. Ma már nehéz elkép­zelni olyan hábo­rút, amelyben az EU az Iszlám Állam oldalán harcol Oroszország ellen. A harcos iszlámnak mind Oroszországban, mind Európában vannak célpontjai és toborzó központjai. Ha a harcos iszlámmal keverednénk háborúba, Oroszország természetes szövetségesünk lesz.

Magyarországnak nincsenek jó emlékei Oroszországról, de a politikát meghatározó erkölcsi elemzést minden helyzetben újra és újra el kell végezni. Az Egyesült Királyság is erkölcsileg helye­sen tette, hogy 1941 nyarán szövetségre lépett korábbi ellenfelével, a Szovjetunióval. Ráadásul ami rosszat Oroszországban kifogásolunk, annak kis részben mi is okai vagyunk. Sajnos az akkori EU- és USA-igényeknek megfelelően Magyarország is hozzájárult ahhoz, hogy az 1975-ös helsinki egyezményben véglegesnek nyilvánított európai országhatá­rok mégiscsak megváltozzanak. Nem elégedtünk meg a tartomány vitathatatlanul szükséges pacifikálá­sával, hanem ténylegesen el is vettük Koszovót Szerbiától. Nemcsak a helsinki egyezménnyel fordultunk szembe, hanem az ENSZ Biztonsági Ta­nácsának egy 1999-es határozatával is, amely garantálta Jugoszlávia – ennek jogutódja Szerbia – területi épségét. E lépéseinkkel jogilag meggyengítettük azok érvelését, akik ma kifogásolják, hogy a Krí­met elfoglalta Oroszország. A félszigetet zsarnoki önkény juttatta, rá­adásul csupán 1954-ben, Uk­rajnának. Ukrajna nyugati felét főleg Lengyelországtól rabolta el a Szovjet­unió a II. világháború kezdetén is, lezárásakor is. A Kijevvel együtt, de a Krím nélkül számított keleti rész viszont ezer éve Oroszor­szág. Jelcin a Szovjetunió szétesésekor, nagyon nagy bajban, a mi mohóságunk miatt kényszerült le­mondani Uk­rajna teljes területéről, a keleti részekről is. Putyin harcias és népszerű na­cionalizmusáért tehát részben magunkra vessünk.Az orosz kaput nem kell nyitva tartani, de kulcsra sem kell zárni a harcos isz­lámmal va­ló, pa­rázsló há­borúskodás idején. A NATO-t vezető Észak-Atlanti Tanácsnak nem kellett volna első szó­ra elfo­gadnia a szíriai háborúban korántsem ártatlan szemlélő Törökország hazugsá­gát arról, hogy az orosz va­dászbombázót le kellett lőniük. Annak idején a NATO és a Szovjetunió közötti katonai ös­szecsapások kérdésével felnőttek foglalkoztak.

*

Magyarország NATO-nagykövetét a rend kedvéért talán kérdőre lehet vonni, de fő bajunkon, azon, hogy az Európai Uniónak nincs külpolitikája, ez nem segít. Még az EU virágzásának idején fölmerült, hogy legyen közvetlenül megválasztott elnöke Uniónk­nak a folyó ügyek irányítására, de a tagországok vezetői jobbnak látták, ha a dolgokat továbbra is az erős tagállamok, a német-francia tengely intézi, vagy senki sem. E rossz döntés miatt már első nagy válságunkkal, az iszlám mene­kültek kérdésé­vel sem tudunk megbirkózni. Amikor az Európai Parlament elnöke jogalap nélkül megfeddi Magyaror­szágot és azokat az európaiakat – talán a többséget, hiszen közvetlen elnökvá­lasztásra nem kerülhe­tett sor –, akik a menekültválságról másként vélekednek, mint ő, elkedvetleníti az euró­pai egység híveit. 2014-ben bejárta a világsajtót, hogy a magyar kormány a Keleti pályaud­varon nem engedte felszállni a menekülő­ket a berlini vonatra. A német kancellár is megrótt minket a Wilkommenskul­tur nevében. Pedig a szégyenpadra ülte­tett Magyarországnak nem volt mérlegelé­si le­hetősége. A me­nekültek nem kértek menedékjogot, hanem tovább akartak utazni – de nemzet­közi egyezmény értel­mében a schengeni határon túlról ér­kező személy beutazási vízum nélkül nem fog­lalhat helyet kül­földre menő vonaton. Az egyezménye­ket be kell tartani.

*

Menekült-ügyben ellentétbe kerültek a régi tagországok és mi, újak, akik állítólag még nem gya­koroljuk a türelem és elfogadás erényeit olyan magas fokon, mint a régiek. Talán nem kizárólag er­ről van szó, hanem arról is, hogy Uniónkban akadnak még jóformán iszlamizálatlan és akadnak részben már iszlamizálódott tagországok. Muzulmán sok millió brit, holland, német, svéd állampol­gár, viszont ez a vallás alig van jelen Kelet-Kö­zép-Európában. Franciaországban a muzulmán val­lásnak több híve van, mint amennyien a vallásos, de nem mu­zulmán és nem katolikus franciák együttvéve vannak. Vallási szempontból a régi Európa ma már inkább csak Kelet-Közép-Európában van meg.

Magyarországon a török világ 16. századi síremlékei és kegyhelyei nagy becsben tartott műemlé­kek, a mai iszlám vallásgyakorlás viszont egy törpe kisebbség szinte láthatatlan magánügye, harcos iszlámnak pedig nyoma sincs. A kereszté­nyeket nyakazó brit, a zenehallgatókra géppisztolyozó bel­ga és francia dzsihádisták közé a jövőben se ke­veredjenek kelet-közép-eu­rópaiak. Magyarországon továbbra se legyenek törzsi zárványok, ne legyenek pár­huzamos társadal­mak, mint Nyugat-Európá­ban.

Magyarország valaha a vallási türelem oázisának számított. Alig talá­lunk a kontinensen olyan helyet, mint a mi hazánk, ahol évszázadok óta ugyanazokban a falusi ut­cákban, ugyanazokban a vá­rosi házakban élnek nem feltétlenül barát­ságban, de békés szomszédság­ban kato­likusok, református­ok, evangélikusok, zsidók és ateisták. 1944 rettenetes kivé­tel – de a né­metek meg­szállta Magyarország akkor nem volt teljesen független.

A megszállások utáni korszakot nem jellemzi történelmi büszkeségünk, a türelem. Amikor me­rénylők felgyújtották egy cigány család házát, majd lesből, vadászpuskával agyonlőtték a tűzből menekülő apát és ötéves kisfiát, a rendőrség elektromos zárlatról és füstmérgezésről beszélt. A fal­vakban, sőt olykor már a fővárosban is zavartalanul meneteltek rohamosztagosok. A rendőrség az ő feloszlatásuk helyett békés ellenzéki tüntetőket bántalmazott, levett azonosító számmal, mindmáig büntetlenül. A titkosszolgálatokért felelős miniszter tagadta, hogy bűnszövetkezet állna a sorozatos cigánygyilkosságok mögött.

Azóta annyi a változás, hogy a gyanakvással kísért zsidók és cigányok mellé odakerültek a délről és keletről talán várható menekültek is. Az elvetemült propagandaminiszter olajat önt a gyűlölet tü­zére. Pedig nekünk, magyaroknak eddig egy menekült se ártott. Az ellenségeskedést mi kezdjük. Szégyenkezve né­zünk a klerikális ateizmus menekültellenes óriásplakátjaira, amelyek büszke kö­nyörtelenséget hirdetnek. Mi magyarok nem vagyunk ennyire részvétlenek, és nincs bajunk a mene­dékkérőkkel akkor sem, ha nálunk szokatlan vallást követnek. Számon tartjuk keleti eredetün­ket, ol­vassuk az arab Ezeregyéjszakát. Legszívesebben bocsánatot kérnénk tőlük a hirdetmények gonosz hazugságai miatt.

De a vallás- és törzsi háború­ból érkező menedékkérőt kérelmének elbírálásakor mégis meg kell kérdeznünk arról, hogy za­varná-e, ha szomszédai között keresz­tény, zsidó, ateista, homoszexuá­lis lenne, netán más irányzatú muzulmán. Hiányzik a munkáskéz, alacsony a születésszám: szükségünk lenne kisgyermekeket nevelő, bevándorló családokra. De a nálunk letelepedő menekülteknek olyan új, magyar állam­polgárokká kell válniuk, akik alkalmazkodnak a vallási türelem nemes történelmi hagyományához. Sőt, akik a legros­szabb esetben, ha netán egyszer háborúra kerülne sor a harcos iszlámmal, ma­guk is segítenének megvédenünk immár közös otthonunkat.

*

A nyugat-európai baloldalon elharapózott az Izrael- és USA-ellenesség köntösében fellépő anti­szemitizmus. Kötelező jobban utálni Izrael vitatható politikájú, olykor nőmolesz­táló, olykor tol­vaj, de mindig de­mokratikusan megválasztott, törvények szerint kormányzó vezetőit, mint az Izrael­lel szemben álló or­szágok némely elmebeteg diktátorát. Természetesen azokat a középjobb politikuso­kat is érdeklik a muzulmán választópolgárok, akik a Wilkommenskultur-t képviselik. A zsidóelle­nesség nyelvhasz­nálati gátlása egész Nyugat-Európában meggyengült.

Magyarországon is szégyenletesen erős a zsidóellenesség, de azt csak ránk fogta egy német heti­lap, hogy „Budapest az európai antiszemitizmus fővárosa”. Mi ebben szerencsére elmaradunk a fej­lett Nyugattól. A magyarországi antiszemiták (nehezünkre esik magyarnak nevezni őket) legalább nem gyújtanak föl zsinagógá­kat, és nem nyitnak tüzet géppisztolyból iskolásgye­rekekre, mint Fran­ciaországban, és nem próbál­ják elűzni a zsidó vallás követőit a városból, mint a svédor­szági Malmö pol­gármestere.

Magyarországon alig vannak vallásos zsidók, a keresztény vagy vallástalan magyarok között vi­szont rengeteg a zsidó származású. Talán nem röstellik eredetü­ket, de nem tartanak igényt arra, hogy azt környezetük nyilvántartsa. Az összeolvadás gyorsan haladt a 19–20. században. A vész­korszakban a kereszténnyé vált és zsidónak megmaradt vidéki la­kosságot egyaránt elpusztították – de a budapestiek többsége túlélte. Faluhelyen a pusztítás óta nemigen látnak zsidó származású em­bert, de Buda­pesten aránylag kevés olyan család lehet, amelynek nincsen zsidó eredetű tagja. 100 évvel ezelőtt Ady azt ja­vasolta a keresztény magyaroknak, hogy folytassák a zsidókkal való össze­olvadást, átvéve értékes hagyományaik­at. Ja­vaslata meghallgatásra talált. Így a magyar országlakos­ság számottevő ré­sze – náci szó­val – Mischling, keverék. A „magyar” anti­szemita nemcsak a ma­roknyi zsidóval for­dul szembe, hanem az egész magyar nemzetből zárja ki ma­gát. Meg kell értenie Ma­gyarország eu­rópai vitapartnereinek, hogy az európai iszlám városne­gyedekben forrongó zsidó­ellenesség megho­nosításáról nálunk szó sem lehet.

*

Szemünkre vetik önzésünket. Amikor milliók kérnek menedéket Európától, mi még másfél ezret sem vagyunk hajlandók befogadni. Ez valótlanság. Ha menedékjogot kérnek tőlünk, a vizsgálat után vagy teljesítjük, vagy visszautasítjuk a kérés teljesítését, de arra jogszabály nem kötelez ben­nünket, sőt szívességként sem kérték tőlünk soha, hogy akár csak egy olyan menekültet is áttelepít­hessenek hozzánk, akinek nemhogy nem adtunk, de aki soha nem is kért tőlünk menedékjogot. Rá­adásul miféle szó az áttelepítés (relocation)? Kinek a fejében fordult meg embercsoportok áttelepí­tésének gondolata? Ki akar visszamenni az 1940-es évekbe?

És ki tesz itt szemrehányást Magyarországnak, és milyen alapon? Kik ülnek az Európai Bizott­ságban? Ismeri-e őket valaki? Mi­kor vá­lasztottuk meg őket? Szemben az Egyesült Államokkal, ne­künk több elnökünk is van, a soros elnök meg az Európai Bizottság elnöke, nem beszélve az Euró­pai Tanács elnökéről, de egyikük sem ismertet­te velünk politi­kai ter­veit, egyikük sem kérte bizal­munkat. Még Oroszország vezetőjét is sokkal in­kább megválasz­tották, mint a mi három elnökünket együttvéve.

A Közös Piac sikeres volt. Elkedvetlenítő távlat, de vissza lehet térni a gazdasági együttműködés szintjére. A harcos iszlámmal, a kardcsörtető Oroszországgal vagy az adósságválsággal való szem­benézéshez viszont már közös politika is kellene. A politikához hatalom. Hatalom pedig demokráciá­ban csak egyetlenegy forrásból származhat. A választópolgár kifejezett akaratából.

Az Európai Unió térjen át a demokráciára. Európai politikusok azok legyenek, akiket az európai­ak megválasztanak erre a feladatra. Lehet, hogy nem sikerül. Ha az Unió politikája továbbra is a tagállamok belpo­litikájának függvénye marad, akkor ezután is csak az vár ránk, amit eddig tapasz­taltunk: az erősek túlhatalma. Görögor­szág választópolgárai népszavazáson szögezik le, hogy nem merik újabb adóssá­gokba verni magu­kat, mert semmiképp nem lesznek képesek visszafizetni őket. Uniónk német nyo­másra mégis rájuk kényszerít új hiteleket. Ha a tag­államok vezetői to­vábbra is ra­gaszkodnak ahhoz, hogy Európát is ők vezessék – bár erre az euró­paiak nem hatalmaz­ták fel őket –, akkor Magyarország lásson hozzá önállóságának óvatos megnö­veléséhez.

De erre nem kerülhet sor. Az Európai Uniónak meg kell hallania a demokrácia híveitől érkező bírálatot. Az Unió legrégibb, folytonosan működő demokráciájának, az Egyesült Királyságnak kivá­lását sokfé­leképpen magyarázzák. Érdemes meghallgatni a legilletékesebbnek, a Brexit-mozgalom vezetőjé­nek szavait, amelyeket hat éve az Európai Tanács akkori elnökéhez intézett: „Ön kicsoda? Soha­sem hallottam Önről. Európában senki sem hallott Önről. Megkérdezném, Elnök úr, ki szava­zott Önre?”

*

Igaz, hogy a harcos iszlám Afganisztánból indította a szeptember 11-i terrortámadást New York és Washington ellen – de visszaütni Irakban kellett. Afganisztánban csak mákültetvények voltak, Iraknak viszont volt olaja. Miután az Egyesült Államok megdöntötte a saját kurd lakossága ellen vegyi fegyvert be­vető, terroristabarát Szaddam Huszein diktatúráját, a támadó hozzálátott a több év­tizedre tervezett programhoz, hogy megmutassa az egész világnak: iszlám országban is lehet bőség, többpártrend­szer, szabad sajtó, női egyenjogúság. (A Korán-iskolák nemcsak arra szolgálhatnak, hogy megtanuljuk a Kalasnyikov-gépkarabély kezelését. Ezer éve a córdobai kalifátus medreszéi az európai műveltség forrásai voltak.) A munkaterv ábrándnak tűnt, de néhány év után hirte­len megrit­kultak a merényletek. Irak működni kezdett. Az amerikai ellenzék követelésére ekkor lecsökkentet­ték a megszálló hadsereg létszámát, majd elhamarkodottan ki is vonták az újszülött demokrác­iát biz­tosító csapatokat. (A II. világháborúban megszállt Németországból, Olaszországból, Japánból – ahol a győztes ugyanúgy, mint Irakban, kényszerrel vezetett be demokratikus alkotmá­nyokat – mindmáig nem vonták ki őket.) Közben, már Obama idején hirtelen kiderült, hogy Bush tanácsadói­nak messzeme­nően igazuk volt, sőt a vártnál sokkal korábban jelentkezett az iraki de­mokrácia térsé­gi vonzereje. Az arab tavasz sza­badságot követelő tüntetői beláthatatlan idők óta nem azzal kezdték, hogy amerikai és izrae­li zászlókat égettek. Az Egyesült Államok még ekkor is foly­tatta a kivonulás politi­káját, és magukra hagyta a zsarnokság el­len tüntetőket. Az EU sem törődött velük. A soros el­nök (Magyarország miniszterel­nöke) nem repült Bengháziba, hogy erkölcsi támo­gatást nyújtson a líbiai felkelőknek. A demokratá­kat eltiporták, Irakban pedig az amerikai megszál­ló had­sereg hűlt helyét az Iszlám Állam foglalta el. A népszerűt­len, hazug és kínvallató Bush meg­nyerte a háborút, a nép­szerű és rokonszen­ves Obama el­vesztette a békét.

Az iszlám világ válsága most miránk zúdul. Az Egyesült Államok ne hagyja magára Euró­pát.

*

A magyar szabadkőműveseket rokonszenv fűzi az Egyesült Államokhoz. Nem azért, mert Kos­suthot Cincinnatiban avatták kőművesinassá, hanem a mély párhuzam miatt, amely a két ország tör­ténelme között mutatkozik.

Az Egyesült Államok felfogható úgy is, mint a szabadkőművesség kísérleti telepe. A Független­ségi Nyilatkozat megfogalmazói és az Alapító Atyák szabadkőművesek voltak, és a mi alapelvein­ket alkalmazták. Velük egy időben magyar testvéreik – Bessenyeiék, Kazinczyék, Széchényiék – kezdeményezték a korhadó Magyar Királyság korszerűsítését. A nemzeti megújulás lényege a jog­egyenlőség eszméje volt, amely nálunk a jobbágyság, az Egyesült Államokban pedig a rabszolgaság eltörlésében érte el csúcspontját.

*

A harcos iszlám fenyegetésével szemben a politikusok most kétféle utat kínálnak.

A szabadkőművesek úgy gondolják, hogy az ember, még abban az esetben is, ha nem teljesen önálló lény, hanem csupán Isten (Jahve, Allah) teremtménye, akkor is hasonlít az istenségre abban, hogy különbséget tesz jó és rossz között, amikor dönt. Emiatt születésénél fogva minden embert méltóság illet meg, amelyhez jogok kapcsolódnak. Minket zavar, ha az ember nem gondolhat bár­mit, és nem mondhatja ki, amit gondol. Még az olyan kicsiségek is bántanak, ha egyes országokban a nők nem internetezhetnek, nem vezethetnek autót, és nem járhatnak kávéházba. Úgy képzeljük, hogy a Közel-Keleten akkor lesz béke, ha a hagyományok közé sikerül beilleszteni a legfontosabb emberi jogok érvényesülését, úgy, ahogy a valaha nagyon merev keresztény Európában sikerült.

Mások úgy vélik, hogy az emberi jogok nem egyetemesek. Ne zavarjon minket, ha egyes orszá­gokban ősi nemzeti hagyomány, hogy a gondolatszabadságért börtön vagy kivégzés jár. Ne akarjuk rájuk kényszeríteni saját elképzeléseinket az ember méltóságáról. Inkább legyünk tapintatosak, le­gyünk tekintettel az ő sokféle érzékenységükre. Iktassuk törvénybe a vallásgyalázás tilalmát, hogy betilthassuk a Mohamed-torzképeket. Máris törvénybe iktattuk, hogy a vészkorszak megtörténtében nem szabad kételkedni. Máris megsértettük, a legdurvábban, a gondolat- és szólásszabadság alapel­vét.

Mi az első úton járunk. Abban reménykedünk, hogy az Egyesült Államok, mint már sokszor, most is olyan elnököt választ, aki akár hisz az ember veleszületett méltóságában, akár nem hisz, po­litikájában a szabadkőműves alkotmánynak megfelelően ennek igyekszik érvényt szerezni.

*

Rámutattunk olyan jelenségekre, amelyek össze­egyeztethetetlenek alapelveinkkel. (Alapelveink: szabadság és jogegyenlőség a hazá­ban, testvériség a páholyban). A megszállás idején igazából nem a kommunizmussal kellett szembenéznünk, hanem a feudalizmussal. Kommunizmusnak, tehát va­gyonegyenlőségnek nyoma sem volt, sőt még lakás- vagy személygép­kocsi-kiutaláshoz, telefonhoz, útlevélhez, egyetemi felvételhez sem ugyanolyan eséllyel jutottunk. Most sem a kapitalizmussal van bajunk, most is a feudalizmussal, amelyben a közbeszerzés során az egyik vállalkozó nem annyit ér, mint a másik, amelyben a bi­ciklicsengő nélkül kerékpározó falu­si cigány túlbüntetésétől a szándék­egységben – tehát a köztársaság alkotmányos rendje elleni össze­esküvésben – elkövetett választási csalás utáni nyomozás megtagadásáig terjed a jogegyenlőség megsértésének mindennapos gyakor­lata.

A feu­dalizmus el­leni harcban a szabadkőművesség már a 18. század óta gyűjti a tapasztalatokat, de politikai harcokban közvetlenül sosem veszünk részt. Ezúttal sem léptünk túl azon, hogy alapel­veinkkel szembesítettük hazánk helyzetét. A folytatás nem a mi dol­gunk. Merítsen gondolatainkból a kor­mány, hajtsa végre ő maga a szük­séges intézkedéseket, és maradjon hatal­mon. Tegye gondola­tainkat magáévá az el­lenzék, és jusson hatalomra. Alakuljon párt, és nyer­je meg a vá­lasztást. A sza­badkőműves szervezetek alkotmánya tiltja a pártpoli­tizálást.

„Legyen béke, szabadság és egyetértés.”

Budapesten, 2016. július 16-án,

N. N.,
„A felvilágosodáshoz” szabadkőműves páholy tagja

A páholyban megvitatva: 2016. szeptember.

(CC-BY-ND-4.0)