Három egymást nagyban átfedő, ám nem azonos fogalom. Egymás nélkül nem értelmezhetőek és egymás nélkül nem érvényesülnek a társadalmi intézményrendszerek működése folyamán. A társadalmi érvényesülésük egyrészt a társadalmi szimbolizációs keretek intézményesített rétegében jelenik meg, így biztosítva a társadalmi normák szerint elfogadott erőszak egyénekre és csoportokra vonatkozó érvényességét, másrészt a szimbolizáció olyan kulturális rétegeit érinti, amely a demokratikus, republikánus és alkotmányos normákat elutasító egyének, csoportok, ágensek közösségi kulturális represszióját és deprivációját eredményezik, amíg e normák konszenzuálisak a társadalomban.

Ezért is kell górcső alá venni e három fogalmat elkülönítve is. Emellett – a társadalmi és kulturális alapok jelentős eltérése okán – érdemes a modern kor vizsgálatára szorítkozni, legföljebb esetenként, amennyiben az értelmezéshez szükséges, utalni eredetükre, történeti hátterükre.

Demokrácia. Népuralom? Igen, de ezt érdemes pontosítani. A modernista demokratikus rendszerek elsősorban – szűkebb értelemben – arra vonatkoznak, hogy a törvényhozó hatalom tekintetében mind a passzív, mind az aktív választójog minden teljes jogú állampolgár számára adott. A XX. század közepére az is feltétellé vált, hogy egyenlő mértékű legyen a jog adottsága, és minden lehetőség szerint kiterjesztett, és azonos jogosultságokat biztosító demokratikus intézmények szavatolják a közvetett vagy közvetlen részvételt a közügyekben. A részvétel folyamán nem csupán a többség, hanem az egész nép értékeinek és érdekeinek artikulációja és érvényesülése szükséges. Azon rendszerek, melyek a nép bármely kisebbségét kiszorítják a társadalmi erőforrásokból (nyilvánosság, hatalom, tőkékhez jutás), antidemokratikus, mivel nem az egész népet (még egyszer: a teljes jogú polgárok összességét) tartja számon. A többségi demokrácia tehát nem demokrácia!

A modernista demokráciák nem értelmezhetőek az aktív választójog előfeltételeinek érvényesülése nélkül. Amennyiben a választók intézményi, hatalmi okokból, vagy az erőforrások (pl. a tőke) által torzultan nagy tömegben torz vagy szelektált információhoz jutnak, amennyiben gazdasági vagy a választójoggal nem összefüggő közjogi függésben állnak más csoportoktól vagy személyektől, amennyiben az állampolgárok közti diskurzus agorái, az eszmecsere terei gazdasági, politikai, adminisztratív vagy egyéb okokból beszűkülnek, amennyiben a választópolgárok jelentős – akár kisebbségi, de számottevő – aránya megkérdőjelezi más csoportok kulturális, ebből következőleg közjogi egyenrangúságát, a demokratikus intézmények működése sérülni fog. Ebből következőleg olyan nem közjogi intézmények óvása és működésének a demokratikus rendszer fönntartását és erősítését betöltő funkcióinak megőrzése is nélkülözhetetlen a demokratikus rendszer fönnmaradásában, mint a később számításba veendő alkotmányos jogok jogi és intézményi garantálása, mint a szabad sajtó, mint a munkajogi kiegyensúlyozottság és a tulajdonbiztonság (ami nem összekeverendő a vagyonbiztonsággal!), mint a személyiséghez fűződő jogok biztosítása, mint a gondolat- és szólásszabadság, és mint a kulturális tevékenységet és az esélyegyenlőséget biztosító és erősítő közösségi alrendszerek fönntartása, akár közösségi forrásokból biztosítása. (A képviseleti rendszerek demokratikus voltának kérdéseiről, a jövedelmi egyenlőtlenségek kulturális és társadalmi reprezentációs kirekesztéséről ezúton meg kell emlékeznem, de mivel jelenleg nem ez a fő témánk, ennek kifejtését helyesnek vélem itt és most mellőzni, hozzátéve, hogy fontos és megvitatandó kérdés.)

A demokratikus rendszerről tehát elmondható, hogy nem csupán intézményi feltételei vannak, de olyan peremfeltételei is, amiket intézményileg ugyan lehet támogatni (mint az esélyegyenlőséget, a kulturális innovációt, a társadalmi párbeszédet, a szolidaritást), de intézményileg nem megteremthető, csupán inspirálható peremfeltételek. Azaz azok a

kultúrantropológiai értelemben vett szimbolizációs jelenségek, amiket intézményeknek nevezünk, azaz amiknek közös, interiorizált, sajáttá tett kulturális kódrendszerünk elvei alapján vetjük alá magunkat, csak a társadalmi kultúrából következő közösségi együttműködéseknek, egymásra hatásoknak a kiegészítésével hozhatják létre a demokratikus rendszert.

Jól láthatjuk ezt ma már nem csupán a kevés demokratikus hagyománnyal rendelkező régiókban, de a demokrácia eszméjéből született, de több évtized óta törzsi logikák alapján erős gyűlöletkultúrát teremtő, manapság ezt ismét látványossá tevő centrumállamokban is, ahol az intézmények, a fékek és ellensúlyok rendszere tompítja, de nem eliminálja a teljes jogú állampolgárok egymás általi alanyi jogon történő el nem fogadását.

Mondhatjuk tehát, hogy a késő-modern időktől a demokrácia intézményi és kulturális feltételek együttes megléte esetén teljesedhet ki – vagy maradhat fönn! (Ez segíthet némileg értelmezni a XX. és a XXI. század jó néhány elbukott demokratikus rendszerét.)

Köztársaság. A monokrácia (egyeduralom) ellentéte? Itt érdemes egy kicsit lassítanunk.

A republikánus eszme modernista szempontból (de már az ókorban is) elsősorban a közügyek eszméje. Azaz vannak olyan kérdések, amelyek, mivel a közösségre ható erők kérdései, a közösség életét mint közösségét meghatározó erőforrások, a közösség – különféle szempontokból szelektált – csoportjainak ügyeivé válnak. Így az e kérdésekről szóló vita és a rájuk vonatkozó döntés is közösségi kompetenciába kerül. Érdemes tehát a republikanizmus ezen aspektusára koncentrálnunk.

A republikanizmus önmagában még nem XX. századi értelemben vett demokratikus elv, de nélküle nem értelmezhető a demokrácia. A republikanizmus a közügyek demokratizálódása és a közügyek körének bővülése folyamatának is értelmezhető. De a republikanizmus a demokráciához hasonlóan folyamatosan bővítette történetileg a társadalmilag kompetensnek tekintett csoportok körét is és azok döntési jogait is. Így mára a republikánus elvet sértő, ha pl. a biztosítandó adatok állami helyett személyes szerverről történő elküldését eltitkoljuk a közösség elől, amint az is, ha gyülekezési jogukat alkotmányosan gyakorolókat a későbbi retorziók veszélyétől azonosítás hiányában megóvott rendvédelmi szervek a garázdaságot elkövetőekkel együtt verik (bár ez az alkotmányosság kultúráját is rendkívül romboló jelenség), de az is, ha közpénzek a közösség párbeszéde és elfogadása nélkül válnak magánvagyonokká (és itt ne csupán aktuálpolitikai felhangokat tessék hallani: a régiónkban a ’80-as évek végétől folyó, közügyektől elzárt privatizáció republikanizmus-elv ellenes folyamata a kialakuló respublikák hitelességét kezdte ki). A föntiek alapján tehát elmondható, hogy a republikanizmus elveinek érvényre jutása sem értelmezhető az alkotmányosság nélkül.

A republikanizmus olyan monarchiákban is föllelhető elv többé-kevésbé (Nagy-Britanniában pl. csak komoly fönntartásokkal érthető ez épp a monarcha adómentességében föllelhetően), amelyek alkotmányosak.

Térjünk is rá az alkotmányosságra!

A tankönyv szerint öt kritériuma van.

– a népszuverenitás és népképviselet

– a hatalmi ágak szétválasztásának és egyensúlyának elve

– a törvények uralma és a jogállamiság

– a törvény előtti egyenlőség

– az emberi jogok deklarálása

    1. Ezen elvek deklarálása mellett érvényesülésük is vizsgálandó.

A népszuverenitás alapján az állami főhatalom forrása a nép. Ez egyet jelent a közhatalomban való széleskörű állampolgári részvétellel, a képviseleti és a közvetlen demokrácia intézményeinek működésével. A népszuverenitás kizár minden rendies és újrendies rendszert, a népképviseleti szervek (a peremfeltételeket is magában hordó) demokratikus választások útján jönnek létre. A demokratikus rendszer biztosítja a pluralizmus érvényesülését, a társadalomban megjelenő különböző érdekek kifejezésének és képviseletének a lehetőséget. Ennek alapján a népszuverenitás akkor valósul meg, ha széleskörű a választójog, ha képviseleti szervekben különböző politikai irányzatok, a csoportérdekek, a helyi közösségek érdekei, a nemzeti foglalkozási érdekek kifejeződhetnek, ütközhetnek és hathatnak egymásra. Ez nagyrészt és alapvetően a demokrácia fogalmának lefedése.

A hatalmi ágak szétválasztásának és egyensúlyának elve az önkényuralom kizárására irányul. Ezen elvnek lényeges eleme a hatalmi ágak közötti kölcsönös függőség, ellenőrzés, amelyek a hatalom működésében ellensúlyként és fékként működhetnek. A három klasszikus hatalmi ág, a törvényhozás, a végrehajtó hatalom, és az igazságszolgáltató hatalom mára azonban egyéb intézményi és társadalmi fékekkel és korrekciós mechanizmusokkal is kiegészül. Montesquieu szerint, ha a hatalmi ágak intézményi és személyi szétválasztása nem valósul meg: “a törvényhozó hatalom a végrehajtó hatalommal ugyanabban a személyben, vagy ugyanabban a hatósági testületben jogosult, nincsen szabadság, mivel attól lehet tartani, hogy az ilyen uralkodó, vagy az ilyen testület zsarnoki törvényeket fog hozni, azokat zsarnoki módon fogja végrehajtani. Akkor sincsen szabadság, ha a bírói hatalom nincs elválasztva a törvényhozó, valamint a végrehajtó hatalomtól. A bírói hatalom a törvényhozó hatalomhoz kapcsolódó, az állampolgárok léte és vagyona feletti hatalom önkényes lenne, mert a bíró törvényhozó is volna. A bírói hatalom végrehajtó hatalomhoz lenne kapcsolva, a bírónak elnyomó hatalma lenne.” Jól láthatjuk tehát, hogy az euro-atlanti államokban is igen komoly hiányosságok vannak az alkotmányos elvek egyikének, a hatalmi ágak szétválasztásának érvényesülése tekintetében (a törvényhozói és végrehajtói hatalom folyamatos egymásba folyása révén)! A politikai pártok, csoportok tevékenysége meghatározó. Ha több párt, csoport vesz részt a hatalomban, akkor mind a kormányzás, mind a végrehajtás megoszlik. A hatalmi ágak egyensúlya a társadalom különböző szervezeteinek, illetve az állami intézményrendszer elemeinek egymásra hatásával valósul meg.

    1. A jogállamiság polgári eszméje beépült az alkotmányosság elvébe. A polgári alkotmányok alapvető követelménye a törvényesség biztosítása. Ennek érdekében alkotmányos intézmények létesítése (alkotmánybíráskodás, ombudsman, közigazgatási bíróság) történik. A törvények uralma, elsődlegessége egyfelől azt jelenti, hogy mindenkire egyformán ugyanazok a törvények irányadók, másfelől a jogszabályok ugyanúgy kötelezik az állami szerveket, mint az állampolgárokat.

Az egyenjogúság elve a törvény előtti egyenlőséget jelenti. A demokratikus alkotmányok, az egyenjogúságon túl, már felvetik a szolidaritás elvét, az állami szociálpolitika szükségességét, és a gazdaság forrásainak igazságos, a társadalom rendeltetésének megfelelő felhasználását.
Az egyenlőség és a szabadság – különösen a tulajdon szabadsága – ellentétben állnak egymással. Ezt az ellentmondást a modernkori polgári alkotmányok az esélyegyenlőség biztosításával próbálják feloldani. Ugyancsak kiegyenlítő elv a gazdasági erővel arányos közteherviselés követelménye.

Az emberi jogok biztosítása kardinális. Ez nem korlátozódhat az egyetemesen elismert alapvető erkölcsi politikai eszmék ünnepélyes kinyilatkoztatására, hanem olyan általános alkotmányos jogelveket jelent, amelyeket a törvényalkotás a konkrét szabályozás során alkalmazni köteles és ezek érvényesülése ellenőrizhető. Ezen elv szerint olyan általános jogelveket kell az alkotmányba felvenni, amelyeket a törvényalkotás a konkrét szabályozás során alkalmazni köteles. Személyiségi jogok, élet és méltóság stb. olyan emberi jogok, amelyeket az alkotmányban pontosan körül kell határolni, intézményileg biztosítani kell.

Az alkotmányosság érvényesülése eredendően az elnyomás megakadályozását célozza. A XX. század közepétől azonban az aufklärista gyökerű társadalmak normarendszerében az alkotmányosság és az abból következő jogok gyakorlásának korlátozása önmagában mint elnyomás jelenik meg a szimbolikus térben. Ez a kiterjesztett elnyomás-fogalom eredményezi azt, hogy a XX. század végére az alkotmányosságot elutasító vagy fölszámoló rendszerekben a részvétel logikusan kollaborációvá válik. Az intézményeiben státuszt vállalás és az adózás – ha különböző mértékben is – kollaboráció. Ugyanakkor minden demokráciát, republikanizmust és alkotmányosságot vitathatatlan értéknek tekintő személy, közösség vagy csoport ellenállásának hiánya a kollaboráció minősített esetének minősül az aufklärizmus konzekvens végigvitele esetén. A létező nyilvánosság fölhasználása ugyanis éppoly állampolgári egyéni és csoportos felelősség, mint a létező nyilvánosság használatának elmulasztása. Mind a megszólalás, mind a hallgatás egyértelmű és tiszta értékválasztás, értékek melletti elköteleződés és nyílt állásfoglalás. Vannak olyan nagyobb, kontitnetális hatalmi rendszerek, melyek kialakulásoktól számítva sem felelnek meg sem a demokratikus, sem a köztársasági, sem az alkotmányos kritériumoknak, és vannak olyan kisebbek, amelyek ezek elvi garantálásának kereteit szűkítik. Mindkét esetben értékválasztásnak minősül mind a nyilvános beszéd, mind a hallgatás!

A fenti szövegből jól látható, hogy bár jelentős átfedés van a három fogalom között, a demokrácia, a republikanizmus és az alkotmányosság érvényesülése csak együtt, közösen biztosíthatja az egyén és a társadalom számára az alapelveinkből következő életminőséget. Amennyiben bármelyik a társadalom egy csoportja által, vagy a társadalmi szerződés hatalom általi folyamatos áthágása által sérül, a másik kettő is sérül. Legérzékenyebben és legpontosabban az alkotmányosság terén észlelhető a megsértésük.

Fontos tisztáznunk, hogy mi a viszonyunk a három fönt tárgyalt fogalomhoz: azok tereinek bővítése a lehető eszközeinkkel, a folyamatok progresszió felé terelése, vagy a társadalmi kívülállás. És fontos tisztáznunk, mi a kollektív viszonyunk ahhoz, hogy a társadalmi szerződés elvének felrúgása, folyamatos kasztrálása bármely hatalom bármely letéteményesei részéről legitim választ követel-e a demokrácia, a republikanizmus és az alkotmányosság elveinek híveitől: a nyilvános ellenállást, vagy a társadalmi passzivitást.


Tisztázandó fogalmak.

Demokrácia

a választójog minden teljes jogú állampolgár számára adott

a teljes jogú állampolgárok köre bővül

a választójog peremfeltételei (sajtószabadság, véleménynyilvánítás, általában az alkotmányos jogok, információs szabadság)

a nem közjogi intézmények szüksége

a demokratikus kultúra (egymás egyenrangúságának elismerése pl.) szüksége

Republikanizmus – a közügyek eszméje

ellentétes vele a közügyek priváttá tétele, amint a közjavak privatizálása is – ez utóbbi, a közjavak köre társadalmi párbeszéd alapján meghatározandó

alkotmányosság – öt tankönyvi elv

népszuverenitás és népképviselet (a népképviselet és a népszuverenitás viszonya is kérdés, pluralizmus)

a hatalmi ágak szétválasztásának és egyensúlyának elve (mára az utóbbi a hangsúlyosabb, Montesquieu)

törvények uralma és jogállamiság (az erőszakszervezetek csak a jog alapján járhatnak el, kiegészítő intézmények, állam és állampolgár azonos elbírálása)

törvény előtti egyenlőség (és ennek peremfeltételei, mint esélyegyenlőség)

az emberi jogok deklarálása és biztosítása (nem elég a deklarálása)

Az alkotmányos jogok eredetileg a demokrácia és a republikanizmus védelmére alakultak ki, ám mára ezek megsértése önmagában is elnyomásnak minősül. Az ezeket sértő rendszerekkel kollaboráció – és minősített esete, a nyilvánossággal nem élés.